Spartan Race Super – Eplény

26 okt

“Nem azért csináljuk, mert jó!”

“Jó ez, csak másképp!”

Ezek a gondolatok sokszor megfogalmazódtak bennem szombat délután. Kezdjük az elején a jobb érthetőség kedvéért. Előre szólok, hogy ez most egy kevésbé vicces post lesz 🙂

Még a Hungaroringen kezdődött a Sprint futamon, ahol először önkénteskedtem: elhatároztam, hogy Eplényben is segítek. Nem éreztem, hogy nekem szükségem van erre a Super futamra, segíteni viszont akartam. Így is készültem, fel sem merült, hogy induljak. Csak önkénteskedem, szurkolok Janinak és Dömének és persze Ábellel lefutom élete első Spartan Race Kids futamán, ami miatt leszokott a pelenkáról.

Az elmúlt két hétben nem is nagyon tudtam sajnos edzeni, eszembe sem jutott az indulás. Egészen csütörtökig. Ekkor jött egy felajánlás a DK Teamnél: a Panasonic filmet szeretne forgatni, fejkamerával. Ennek fejében regisztrálnak a versenyre, póló, kulacs miegymás. Fejkamera fel és go! Jópofának tűnt, régóta szerettem volna egy ilyen felvételt bármelyik sportteljesítményemről, így sokat nem gondolkodtam rajta. Közben sajnos az autónk kicsit megmakacsolta magát, de Jani segítségével gyorsan megoldódott a lejutás nehézsége.

Volt két napom a mentális felkészülésre. Éreztem valahol belül, hogy fizikailag sem vagyok a topon, de a remény hal meg utoljára. Toltam a szénhidrátot és a sótablettát a görcs elkerülése érdekében. A péntek estét már Veszprémben töltöttük a pizzánkat ropogtatva, készülve arra, hogy reggel alhatunk kicsit, mikor is Viktor rám írt, hogy reggel mégis kellene egy kicsit önkénteskedni, parkoltatni. Nosza, rajta, mi bajom lehet, legalább látom a hajnali Eplényt. 5:45 körül már kint voltunk Eplényben, hallgattuk az eligazítást.

Aztán elindult a tömeg, több, mint 2600 nevező és a kísérők áramlottak be a területre. A hangulatból 11-ig semmit sem vettem le, mert a fenti parkoló előtt voltam. Aztán lejutottam, nyugisan elintéztem a saját magam és Ábel nevezését is. Jani agyvérzést kapott volna, ha látja a nyugalmamat, Bogi is parázott, hogy lemaradunk valamiről. 🙂

Közben megismerkedtem a csapattársaimmal, Attilával és Líviával, megbeszéltük, hogy együtt megyünk végig. Ehhez tartottuk is magunkat.

Rohanás a Kids futam bemelegítéséhez, ahol már Ábel várt rám.

Kids_3

Néhány perc bemelegítés után máris a rajtban toporogtunk és vártuk a rajtot. Elindultunk Ábel első Spartan Race Kids futamán. Nagyon ügyesen végigtolta a pályát, felszaladt a hegyre, aztán lefelé úgy kellett fognom a gyeplőt, mert a kis lovacska már száguldott volna. Betaláltunk a dárdával is, bárcsak Apának is sikerült volna később 🙂

Kids_2

Kids

A befutóra elengedtem a kezét, övé a dicsőség, én csak a kisegítő személyzet voltam.

Ábel_befutó

Ábel_érem

A kölyök futam után őszintén szólva nem sok időm maradt bemelegíteni, mozogtam kicsit, feltettem a kamerát és már szólítottak is a rajthoz. Elindult a zene, szállt a füst, üvöltöttem (legalábbis én így emlékszem), levegőben a kéz és elindultunk.

Az  már lentről is látszott, hogy kőkemény a pálya, de ami kint várt, arra azért nem számítottam. Ragyogó napsütésen rajtoltunk, ez elfelejtette velem a kapkodás során otthon hagyott kompressziós zoknit, a rajt előtt elfogyó izot, és az energiaszeletet a kezemben. Alapból soha nem viszek semmit a kezemben, mert zavar. Most sem volt ez másként. A rövidgatyámon nem volt zseb, nem tudtam eltenni, vittem a kezemben. Aztán annyira idegesített, hogy inkább gyorsan megettem. Hiba 1.

Szépen felmentünk a hegyre, ekkor még nagyjából együtt volt a futamunk. Aztán rögtön egy kőkemény lejtő következett, ahol leginkább fenéken csúszva tartottunk lefelé, itt már azért szépen szétszakadtunk. Elértük az első palánkot (volt még belőle 2 nagyobb), simán átmentünk rajta. Nagyon erős emelkedők és ehhez párosuló lejtők követték egymást. Voltak olyan részek, amikor tudtunk futni, de javarészt sétáltunk inkább.

Kijutott a palánkból, szögesdrótból, vödörből dögivel. A monkey bar, ősellenségem megint kifogott rajtam és ha ez nem lett volna elég neki, akkor még a könyököm is meghúztam szépen. Megcsináltam a burpeeket, mentünk tovább, következett a párhuzam korlát. Okosan versenyezve végigmentem rajta, bár a másik könyököm is odalett. Innentől kezdve a palánkoknál Attila nélkül esélyem sem volt, ezúton is köszönöm neki. Amikor kicsit feljebb ment az adrenalin, akkor nem éreztem az ízületek sajogását, egyébként a futás is nehezemre esett.

sóder

Mentünk előre, hol futva, javarészt sétálva. Sajnos a kamera menet közben lemerült, így viszonylag kevés felvételt tudtunk készíteni. Már éppen kezdtem hiányolni a vizes akadályokat, bár titkon reménykedtem, hogy most meg leszünk kímélve. Ebből is látszik, hogy kevés időt töltöttem a versenyközpont környékén, mert a befutó előtti kilométer nem jószándékkal, hanem vizes akadályokkal volt kikövezve.

Kezdtünk egy kb. 2 fokos tóval. Nagyképűen belementem, gondoltam, hogy majd nagyi melltempóban átevickélek. 1.5 tempót tudtam végrehajtani, aztán úgy kapaszkodtam a kötélbe, mintha az életemet mentené meg és áthúztam magam a túlpartra. Ennyire még soha nem fáztam. Egészen a befutás utáni percekig. 🙂

Vízből ki, vízbe be, gödörben átbújás a palánk alatt, dombra fel, onnan vízbe be. Szóval kijutott a jóból keményen. Amikor már elkezdtem volna örülni, hogy végre vége a szinte jeges víznek, akkor jött a sóder cipelés felfelé a fekete pályán 🙂 Remegő kézzel töltöttem meg a vödröt, felvittem, minden lépés fájt, majd lefelé már kézben hoztam a vödröt, nem a vállamon. Voltak nagy esések előttem és mögöttem is, úgyhogy tyúklépésben közlekedtem.

Aztán az örök mumus, a kötélmászás. Szégyen, nem szégyen, meg sem próbáltam. Korábban volt még a zsák felhúzása kötéllel. Ott próbálkoztam sokáig, szétégettem a tenyerem egyébként is, a 110 kilómat sajgó könyökkel amúgy sem tudtam volna felhúzni. Így maradt a burpee. Lenyomtuk és már azt hittük bent is vagyunk. Tulajdonképpen igen, leszámítva azt a pár száz méter folyóban gyaloglást 🙂

Aztán a célban vár a Családom és a Barátaim, az érmet a fiamtól kaptam, hát kell ennél több?

közös_Ábellel

Sok minden átfutott a fejemen a futam közben. Nagyon – nagyon kellett ez most nekem. Az elmúlt időszakban sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, hogy elegendőt tudjak edzeni. Szó volt itt mindenféle Winter Trifectáról, egyebekről. Nos, meg kellett állapítanom, hogy ilyen testtel, ennyi edzéssel ez nagyon messze van. Nem mondom, hogy kizárt, mert szeretem mostanában feszegetni a határaimat is azért, de át kell gondolnom néhány dolgot, rangsorolni őket.

Érdekes tapasztalás volt, hogy nem lett görcsöm, tehát olyan rosszul talán még sem állok. Rengeteg görcsbe rándult embert láttam magam körül egyébként, volt akit a tóból kellett kihúzni, másoknak a kötélnél kellett segíteni, megint mások a hegyen omlottak össze. Szerencsére egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Ami biztos: legközelebb sokkal nagyobb koncentrációval, sokkal nagyobb rákészüléssel vágok csak neki.

Összességében fantasztikus hétvégét tudhatunk a hátunk mögött, jó társaságban, jó levegőn, fantasztikusan szép helyen versenyeztünk egyet. Külön öröm, hogy több, számomra fontos ember is összejött egy helyen.

Viktor dolgozott, mert ugye Staff! Working! 🙂

staff_working

Jani #gyönyörű időt ment, a sok betett munka meghozta gyümölcsét. Nem teszek ki róla képet, mert olyan szép montázst úgysem tudok csinálni, mint ő szokott. 🙂 Keressetek rá inkább a Facebook-on. Döme is szépen teljesített, nem beszélve Gergőről 🙂 Mindenki odatette magát! Hamarosan folytatása következik. Meg is nézem mikor van a Winter Beast… 🙂

 

 

Fűzz hozzá véleményt!

Vélemény, hozzászólás?