Naszály Trail 2015

23 nov

Ülök a billentyűzet felett és kavarognak a gondolataim. Nem tudom, mit is írjak a hétvégéről. Érdekes a helyzet, tavaly ugyanez volt, csak ellentétes előjellel. Tavaly az eufória miatt, idén a letargia miatt nem tudtam, miről is írjak. Tavaly annyi élménnyel lettem gazdagabb lelkileg, hogy túltolultam, idén kicsit a nihil van rajtam. Pedig a verseny idén is fantasztikus volt.

Induljunk kicsit korábbról. Nézzük át részletesen, hogyan jutottam el ide. Ha a Naszály Trail-ről szeretnél olvasni, akkor ugorj a vastaggal szedett sorig, onnantól írok a tegnapi versenyről néhány gondolatot és láthatsz fantasztikus képeket is 🙂

Szóval a nagy fogyás után és talán már alatta is kerestem egy célt, ami mozgatott. Így került képbe a triatlon, mint olyan. Illetve talán ez így ebben a formában kicsit nagyképű, mert még mindig félszegen mondom ki, hogy triatlonozom, fogalmazzunk úgy, hogy úszom, bringázom és futok is. 🙂 Csináltam becsülettel, kerestem egy célversenyt, mert úgy láttam, hogy akkor tudok eredményes lenni, ha van egy dátum, amihez lehet kötni egy komolyabb fordulópontot. Ez a komolyabb pont a 70.3-as verseny lett idén. Csináltam a felkészülést, fejben hol komolyabban tudtam venni, hol nem. Kisebb kitérőkkel, de végül eljött a verseny napja, megcsináltam a távot. Bár a futás alatt már voltak komoly holtpontok, éreztem, hogy gyenge vagyok, de biztattam magam, hogy én ide teljesíteni jöttem. A verseny végén volt bennem némi elégedetlenség az idő és a fizikai állapotom kapcsán, de elégedetten csaptam a levegőbe: Megcsináltam!

Aztán valami megtört. Amikor lefogytam 98 kilóig sikerült lemenni. Kellett ehhez persze Nagy Dóri, a kitartásom és nem utolsó sorban Hegyi Csabi, aki a sajátos stílusában adta tudtomra, hogy egy senki vagyok, ha egy hétvége alatt visszajött 1 kiló. Rendben is volt minden. Figyeltem a kajára, rettegtem, nem mertem 1 dekát sem hízni. Most 110 kg körül vagyok. Nem annyira látszik rajtam, nyugtathatnám magam azzal, hogy jött fel rám izom, de önámítás lenne. Elengedtem magam, mintha a 70.3 teljesítésével megtettem volna mindent. Pedig messze nem.

Aztán teljesen szétestem fejben, megsokasodtak a teendőim, elkényelmesedtem. Agyban nem vagyok ott. Kellett egy hatalmas pofon. Házhoz mentem érte. Néhány hete Eplényben, tegnap a Naszály Trailen.

Eplény előtt elég zaklatott időszakot éltünk éppen, nem is akartam indulni, betudtam a borzasztó gyenge teljesítést a pszichés problémáknak. Tegnap viszont óriási pofont kaptam, a fal adta a másikat. A FB oldalamon nagyon értékes hozzászólások születtek, amik kicsit helyre is tették a dolgokat.

A Naszály Trail után első felindultságomban az jutott eszembe, hogy hagyom ezt a sportot egy kicsit, koncentrálok a családra, pihenek, pihentetek. A Spartan Winter Trifectat mindenképpen el akartam / akarom engedni. De a jövő évi teljes távon is erősen elgondolkodtam. Egyszerűen azt kell belátnom, hogy ha nem szervezem át az életem, akkor ennyi edzéssel bizony nagy terveket nem kell szőni, futkározni kell saját örömömre és jónapot. Lehetne egyébként így is. Csak én nem ilyen vagyok alapvetően. Nem biztos, hogy ilyen szeretnék lenni és ezzel nem becsülöm le azokat, akik így csinálják. Soha nem akartam megfelelni senkinek sem, mióta hobbi sportoló lettem, mindig csak magamnak és a Családomnak. Ezután sem lesz ez másként.

Félreállhatok, feltehetem a kezem és mondhatom, hogy ennyi volt ebben és nem több. Ki róna meg érte. Elfutkározom, elbringázok, uszizok is kicsit, azt jónapot. Ki törne pálcát fölöttem? Senki. Talán hiányozna néhány verseny beszámoló a hardcore rajongóknak, de nekik írnék privátban valami kis összefoglalót az edzésekről és kész. Vagy. Beleállok a szituba, összeszorítom a fogam, csak azt eszem, amit Dóri előír, lefogyok megint, elkezdek normálisan edzeni, de sokkal tudatosabban, még ha kevesebbet is, mint az előírt. Meglehet, hogy a célokból is kell egy kicsit lejjebb adni és nem túlvállalni magam.

A Család mellettem áll, a Feleségem még az eddigieknél is jobban támogat, nem lehet, hogy én csuklom össze most. Vívódom. Tegnap óta vívódom. Jólesik, hogy rengetegen kérdezik, mi történt, mi a probléma. Jönnek a FB üzenetek, Barátok, Futótársak érdeklődnek hogylétem felől. Pocak Barátom is mellettem áll, Viktor, Jani, Futóbéka és folytathatnám a sort. Tegnap nagyon el voltam keseredve, ma már kicsit pozitívabban látom a dolgokat. Arccal előre vagyok, megyek tovább, nem adom, nem adhatom fel. Ritkán írok ide sajnos, ezen is talán érdemes változtatni, de az biztos, hogy most átszervezzük még inkább az életünket és bizony nem lesz kegyelem magam felé, mert magamat nem verhetem át, még ha néha az a legkönnyebb is. Kifogás mindig van.

Schmidt Miki Barátom, aki az edzésterveket írja nekem hétről hétre. Nem szeretném cserben hagyni, mert önzetlenül végez mellette komoly szakmai munkát. Méltatlanul keveset szóltam eddig róla, pedig bőven megérdemelné a megemlítést.

NASZÁLY TRAIL

Tavaly voltam először, már akkor megfogadtam, hogy idén visszatérek. A tervem az volt, hogy megjavítom a tavalyi időmet. Felkészületlen voltam és megbüntetett a hegy. Mondhatnám, de itt csengenek Sáringer Zoli szavai a fülemben. Mihez képest volt a tegnapi teljesíményem égés? Ezen sokat gondolkodtam, mióta megjelent a kommentje. Ha a körülményekre gondolok, amikkel tegnap mindenkinek meg kellett küzdenie, akkor szép eredmény egyáltalán a teljesítés. Nem sikerült javítani az időn, na és. Ki kéri számon? 🙂

Ha azt nézem, hogy 2-2,5 éve még 160 kiló körül voltam és a meleg autóból néztem volna legfeljebb a Naszályra a 2-es útról…hát tegnap ehhez képest hol szakadó esőben, hol szakadó hóban mentem 26.69 kilométert. Minden relatív. Ma már tudok örömmel visszagondolni a tegnapi napra, pedig sokminden megfordult a fejemben a teljesítés során, amikor tök egyedül voltam az erdőben. Mérgemben rögtön rávágtam a Feleségem kérdésére, hogy elengedek minden tervet és nem versenyzem többet, csak ha majd fel tudok készülni normálisan. Aludtam rá egyet, ma már higgadtabb vagyok. Mérlegelek, számolgatok, tervezgetek. Átbeszélünk, higgadt döntéseket hozunk. Felnőttünk.

Önmagában a versenyről továbbra is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, mint ahogy tettem azt tavaly is. Szuper idő volt: lent az eső eset a Naszály környékén pedig a hó szakadt. Hihetetlen volt megélni ezt a kettősséget, ami végigkísért minket az egész versenyen. Gyönyörű a Naszály és környéket, tavaly is megéltem már az erdő csodáját, idén sem volt ez másként. A körülmények egy terepversenyhez mérten megfelelőek voltak, bár sokszor éreztem magam komfortzónán kívül; végülis ezért is mentem.

Én egyszer, Jani kétszer tévedt el, betudhatjuk mindkettőt a saját bénaságunknak. Sajnos mindketten szintidőn túl értünk be, de sebaj (Tóbiás). Majd jövőre. Mert lesz jövőre? Igen, Naszály Trailen indulok jövőre is. Ki nem hagynám.

A képekért és a befutó videóért köszönet Janinak 🙂

 

 

 

Fűzz hozzá véleményt!

Vélemény, hozzászólás?