Mátra Trail 2016, avagy Dagi Maci a célban

19 okt

Néhány nappal ezelőtt ígértem, hogy jövök majd centikkel is, miután szépen, okosban kipostoltam, hogy éppen 115.3 kg vagyok. Nagyszerű eredmény, jár érte az önötös (Így jártam anyátokkal rajongók előnyben :)). Hát a centizést azóta is elfelejtem minden reggel, na, de majd hétfőn. Most már tényleg.

Gergővel átbeszéltük a futással kapcsolatos elvárásaim és a befektetett munka arányát és arra jutottunk, hogy a téli alapozást becsülettel végigcsinálva előre tekintünk és a következő évben szeretnék valami maradandót alkotni. Nyilván saját magam számára. Egyelőre még nem cél az UB egyéni győzelem. Bár ami késik, az eljön. Maratont sem fogok futni jövőre, ejjj, ráérünk arra még. Tisztességes félmaratonokkal kívánok megágyazni egy szép maratoni teljesítésnek. No, de ne szaladjunk ennyire előre. A hétvégén egy újabb Nyúlcipőbolt Trail volt soron, szegről – végről hazai pályán, a Mátrában. A családdal haza is utaztunk a Nagyszülőkhöz már szombaton. Várt rám egy jó hangulatú és a vártnál sokkal tovább húzódó osztálytalálkozó. A kialvatlanság csak tetézte a problémáimat, ugyanis edzeni sem nagyon tudtam az elmúlt két hétben. Minden idegszálammal azt sulykoltam magamba, hogy csak érjek be szintidőn belül.

Vasárnap reggel kivételesen nem az utolsó pillanatban indultam, össze is voltam pakolva, nem is hagytam otthon semmit: olybá’ tűnt, hogy milyen összeszedett vagyok. Elsőre megtaláltam a versenyközpontot is, volt még egy órám a rajtig, komótosan baktattam be felvenni a rajtszámom. Nem találkoztam senki ismerőssel, így visszasétáltam a kocsihoz és öltözni kezdtem. Ekkorra odaértek Gyuriék is, hogy támogassanak kicsit. Mit ne mondjak, szükségem volt rá, kicsit rá voltam parázva a távra és a szintidőre. Kaptam egy kis EKG zselét Gyuritól a pulzus övre, ami elkezdett olyan értékeket mutatni, amit magam sem hittem el: álló helyzetben 137 bpm, bemelegítés közben. Úgy éreztem, komoly problémák lesznek futás során.

Gergő iránymutatásának megfelelően figyeltem a zónákra. Alant a rajt pillanata egy videón, itt már az első 6 kilis távra megadott pulzustartomány tetejét karcoltam és kb. 200 métert mozogtam.

Komolyan aggódtam. Nem feltétlen a pulzusom miatt, hanem amiatt, hogy -abban biztos voltam, hogy végigmegyek- milyen eredménnyel zárom a versenyt. Ugyan nem kell elszámolnom, csak magam felé, meg legfeljebb Gergő felé, de mégis: az önbecsülésem nem hagyta, hogy nyugodtan vágjak neki a Trailnek. Abban maradtam magammal, hogy legfeljebb 3 ütéssel engedem a megengedett max fölé a pulzusom és gyaloglásra váltok, ha kell. Elég bénán nézhettem ki az első 1,5 kilométeren, ahol még alig emelkedett, én meg sokszor csak sétálni tudtam. 🙂

A Mátra Trailnek van egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy középtávon az összes szintemelkedés 85%-a az első 6 kilométerre esik. Az volt a tervem, hogy az első 6 kilit túlélem valahogy  és majd tempósabban futok lefelé menet. Néztem az órám és vártam a megváltást. Aztán átbillentem. Nem tudom megmondani, mi történt, de rámszállt egyfajta nyugalom. Már nem én voltam az utolsó (nem mintha kicsit is érdekelne a helyezésem), sorban hagytam le a sporttársakat és a pulzusom is helyreállt. Tudtam tartani a sávot nagyjából, amibe kényszerítve voltam és elkezdtem élvezni a futást. Illetve inkább gyaloglást. Mert az első 6 kmen bizony sokat gyalogoltam. Nem volt ezzel semmi gond, tőlem sokkal jobb futók is kapkodtak a levegő után néha.

3

Itt látszik igazán, milyen dagadt vagyok 🙁

1

Pocak beadja 🙁 🙂

 

6 kilométernél volt egy fordító és az addig emelkedő út olyan lejtővé vált, hogy hangosan felröhögtem. Eljött az én időm. Elkezdtem lefelé ereszkedni és megjött a flow. Labdaéhség – így hívják, ha egy labdajátékos űző sportoló valami miatt régen jutott labdához és megint sportolhat. Nálam is körülbelül ez volt a lejtőn: 2 hete nem futottam gyakorlatilag, most meg olyan jólesett, hogy haraptam a levegőt, szántottam az avart és hihetetlen nyugodt voltam. Közben persze folyamatosan számoltam a szintidőt. Most már nem azt, hogy beérek-e (mert úgy voltam vele, hogy ha sérülés nem jön közbe és mégsem érek be, akkor szögre akasztom az Asicset örökre), hanem hogy milyen idővel nagyságrendileg. Titkon a 3 órás teljesítés volt az álomidő, 3:30 vagy azon kívül a csalódást keltő.

A nagy gondolkodás közben beértem Mátraházára, a frissítő pontra. Kóla, víz, Milka, olajbogyó volt a menü 🙂 Csanyának elhittem, hogy már csak kicsit fog emelkedni, Domján Dórát próbáltam rávenni a folytatásra, aztán gyorsan folytattam az utam.

4

14691999_1158757557540336_2675004995609234132_o

És már tényleg csak kicsit emelkedett. A többi rész lejtő, jól futható volt. Átkeltünk néhány kristálytiszta patakon, a parádsasvári vattacukros gyerekeken, a szoknyás – sarus hosszúhajú tapssal biztató lánynak kijár egy pacsi, jókor volt jó helyen, köszi. Aztán egyszer csak, sokkal hamarabb, mint számoltam, Mátrafüreden is voltunk, már a faluban futottunk. Ránéztem az órámra, már csak 1,5 kilométer volt vissza. Mentem volna, mert az agyam azt kívánta, hogy legyen meg a 3:00-n belüli teljesítés, csak az izmaim nem gondolták így. Így végül cca. 2 perccel lemaradva, de nagyon elégedetten értem célba. A célvonalnál Abai Robinak gratuláltam, akiket most kivételesen nem értem utol a pályán, Paule Timit viszont igent, így megint futottunk egy kicsit együtt. 🙂 Fotózni a nagy fejszámolásban, rohanásba elfelejtettem 🙂

Megettem a gulyásomat, összeszedtem a cuccaim és nagyon elégedetten indultam haza. Az edzői utasításokat majdnem maradéktalanul betartottam (ch bevitelre most először tudatosan figyeltem, szinte folyamatosan ettem felfelé, gyakorlatilag egyedüliként a hátsó szekcióból), a pulzusom rakoncátlankodott kicsit, bár a végén a 155 bpm átlag nem mondható éppen rossznak.

finish

Természetesen a körítés és a kiszolgálás megint pompás volt, megyek a Mecsekbe is. Ott remélem már lesz Karácsonyi Milka 🙂

A fotókért köszönet: terepfutás.hu, Lakatos-Tajti család 🙂

Fűzz hozzá véleményt!