Kudarc! Kudarc?

31 máj

Aludtam már egyet a tegnapi napra. Sok minden kavargott a fejemben, úton hazafelé. Ferivel sem tudtam beszélgetni, mert a fáradtságtól elszunnyadt, így teljesen magamban voltam a gondolataimmal az autópálya monotonitásában. Rohantak a kilométerek, én marcangoltam magam. A teljes kétségbeeséstől a fehérvári pihenő és egy capuccino mentett meg.

Vannak rosszabb napok is, vannak olyan versenyek, megmérettetések, amik nem úgy sikerülnek, ahogy azt előre elterveztük. Amikor elkezdtem a blogot írni, az volt a cél, hogy írjak magamról, az utamról, amin járok azoknak, akik erre kíváncsiak. Hála Istennek, belőletek egyre több van. Még a kezdetek kezdetén megfogadtam, hogy nem csak a napos oldalról fogok írni. Őszintén akarom vezetni ezt a kis naplót, hogy lássátok: az úton bizony kijut az árnyékból is. Tegnap egy elég árnyékos nap volt…

Péntek délután 16:30. A kisördög megszólal bennem: 17:30-ig van nyitva a Kálmán Bringa szervíz Pilisen, nagyon normális a srác, csak elviszem a bringát egy gyors átnézésre, biztos, ami tuti. Beesek, van dolguk, de azért ránéznek. Hosszabb beállítást igényel a dolog, este kihozzák házhoz a paripát, de csak 22:15 körül, mert éjszaka szoktak szerelni. Ennyit a korán fekvésről. Készítem otthon össze a cuccom, akkurátusan pakolászok, pedig soha nem voltam még triatlon versenyen. Kérdezgettem persze rutinos ismerősöket, hogy megy a bedepózás, de nem csináltam még, igyekszem hát alapos lenni. Bepakolok a kocsiba, az udvaron ténfergek, várom a hívást a bringa üzletből, hogy mikor hozzák a gépet. Megcsörren a telefon: Gyere be kérlek, mert van egy kis gond! Ami nem is olyan kicsi, de a srácok tényleg elég pengék, megoldják a dolgokat.

Hazaérek végre, még álmatlanul forgolódom kicsit, majd végül elalszom, hogy néhány óra múlva felvirradjon életem első triatlon versenyének napja. Felveszem Pantocsik Ferit Pesten és nekivágunk az országnak, hogy eljussunk Keszthelyre és elveszítsük a szűzességünket. Eseménytelenül telik az utunk tulajdonképpen, jót beszélgetünk, kávézunk egyet aranyárban, leérünk.

Emelkedik a pulzusom, talán veri a 60-at is, amikor meglátjuk a környezetet és a verseny területét. A Balaton felségesen terül el előttünk, Keszthely parti része csodálatos, minden adott egy jó versenyhez. Érdekes módon nem kap el a versenyláz annyira, mint számítottam rá, ez akár jó jel is lehetne. Ha…

Bedepózunk, egyre közelebb a rajt pillanata. Felkészültnek érzem magam. Az autónál az utolsó simításokat végezzük, magunkhoz vesszük a neoprén ruhánkat és nekivágunk az úszás rajtjához vezető útnak. Még mindig nem vagyok ideges. Persze van némi feszültség bennem, de ideges nem vagyok. Tényleg felkészültnek érzem magam. Próbálom megfogadni a tőlem tapasztaltabbak tanácsát, nem megyek előre a rajtnál, nem akarok pofozkodni, én ide teljesíteni jöttem, nem nyerni. Bécivel kvaterkázunk a rajt előtt közvetlenül, ekkor azért már van bennem drukk jócskán. “Eldördül a rajtpisztoly”, kivárok néhány mp-et, majd besétálok a Balatonba.

És valami megváltozik. Rámtör a pánik. Próbálom agyban feldolgozni a helyzetet, nyugalmat erőltetek magamra, élvezni próbálom a 18 fokos Balatont. Nem megy. Nézzünk néhány gyors úszás tempót: nyelem a vizet, komfortosnak egyáltalán nem nevezhető a sztori. Ok, semmi gond, lebegjünk kicsit, Miki tanácsa segíteni fog. Nem segít. Nézzük a mellett. Úristen, mit csinálok: egyszerre nyomom a kéz és lábtempót? Ne csináld már, hát bármikor lenyomsz akár 2 km-t is mellben, szinte hiba nélkül, viszonylag jó tempóban (nyilván magamhoz képest persze), mi történt? Megérkezik mellém a vízimentők csónakja.

– Minden ok?

– Hát, voltam már jobban. (közben érzékelem, hogy a lábam sem ér már le…)

– Először is nyugodj meg!

– Nyugodt vagyok valamennyire, csak kurvára nem megy az úszás!

Summa summarum, kiszedtek, a versenyt ezen a ponton, cirka 300 m úszás után feladtam.

Keszthely rajtszám

Kudarc? Az. Fel akartam-e adni az egészet, amit elkezdtünk Viktorral tavaly szeptember környékén? Fel. Amikor sétáltam a mólóról félig levetett neoprénben, na az hervesztó volt. Aztán a depóba sem tudtam bemenni, így csak ültem magamba roskadva. Azonban több olyan pont volt, ami nem hagy nyugodni.

1. A mólón mellém csapódott egy srác, aki a versenybírói csónakból szállt ki, jól láthatóan sportoló.
– Görcs?
– Nem, inkább pszichikai gát. Nem sokat úsztam nyílt vízen eddig, sajnos. Nagyon el vagyok keseredve.
– Ne legyél! Ismertem olyan jó úszót, akit a nyílt vízből menteni kellett, annyira nem tudta feldolgozni a medence és a Balaton közötti különbséget. Ez a kudarc ne szegje kedved.

2. Koór Bécivel beszélgettem este kicsit, illetve Viktorral és Mikivel is: egyöntetű véleményük szerint nem adhatom fel.

3. Anyósom a következő mondatot szegezte a Feleségemnek:

– Ha Szabi feladja, mi lesz velünk? (gyanítom itt azon kedves követőimre gondolt, akik belőlem merítenek esetleg motivációt)

Az első bekezdésben ott tartottam, hogy aludtam egyet a tegnapi nap történéseire: egyértelműen két lehetőség kínálkozik. Vagy hagyom az egészet és csinálok valami mást, mert ez nem megy vagy “visszaülök a lóra” és csakazértis alapon megcsinálom, amibe belekezdtem.

Tegnap egy nagy gyomrost kaptam, ami kicsit talán helyre is tett. Felkészültnek gondoltam magam, fejben és fizikailag egyaránt, mégis elveszítettem egy csatát pszichikai téren: legyőzött a félelmem a víztől. Megtanultam a leckét, nagyobb alázattal leszek innentől és még több munkát rakok bele. Rengetegen állnak mellettem, a számomra legfontosabb és leghitelesebb emberektől egyértelmű jelzést kaptam, köszönöm nekik!

Visszaülök!

Fűzz hozzá véleményt!

Vélemény, hozzászólás?