A BeFitRuntól az IronMan 70.3 Budapestig

23 aug

Egészen nosztalgikus hangulatba kerültem tegnap, amikor a BeFitRun 2015 futásra készülődtem: tavaly még az volt az IM 70.3 Budapest hétvége fő versenye számomra. Idénre ez a dolog kicsit megváltozott.

1 évvel ezelőtt álltam a BeFitRun rajtjában, néztem körbe tágra nyílt szemekkel és próbáltam feldolgozni az eseményeket. Előtte is ismertem már a triatlont, mint sportot, de itt találkoztam vele először. Az IronMan kifejezést jobbára csak a film miatt hallottam, de hogy pontosan mit is jelent: ezzel először a Kopaszi gáton találkoztam. Persze, kint voltunk az előző nap is, amikor a 2014-es 70.3 verseny rendezték. Megfertőződtem. Vasárnap este már bringát nézegettem, faltam az infokat, hátha közelebb kerülök. Azt már ekkor is láttam, hogy az úszás lesz a szűk keresztmetszet.

Azóta eltelt kereken 1 év. Ezalatt -ahogy mondani szokták és itt most nagyon helytálló- sok víz lefolyt a Dunán. Szombat reggel ezzel a gondolattal indultam útnak a víz felé: most meglátjuk a rengeteg hajnal 6-os úszás és ehhez a 4:50-es kelés beépült-e?

Nem terveztem kielemezni az edzéseimet, mert a száraz tényeken kívül nem tudom azt a szakmai színvonalat nyújtani ezen a téren, amit elvárnék. Rengeteg edzésen vagyok túl. Javarészt úszóedzéseken, mert az a szám még most is a leggyengébb. Sokat bringáztam, a futás rovására is, ennek meg is lett az eredménye tegnap.

Csütörtök reggel, meló után, Kopaszi gát. Úszóedzés. Kivittem a neoPRÉMem, mivel igen hideg volt. A víz nem annyira végül, de a vízen kívül eléggé. Kicsit lelombozóak voltak a körülmények a parton, de a lényeg az úszás volt alapvetően. Kijelölésre került egy kb. 250-300 méter hosszú háromszög alakú pálya, ahol ki lehetett próbálni az öblöt. Kipróbáltam, bár inkább ne tettem volna: csodásan tudtam gyakorolni, hogy a gumiruha miatt nem süllyedek el. Nyeltem a vizet, fuldokoltam, köhögtem, úszást csak imitáltam, nem jött a ritmus, elsüllyedek, áhh inkább kimegyek. Kimentem és mint aki jól végezte a dolgát támasztottam egy otthagyott csónakot. Ezzel a főpróbát teljesítettnek ítéltem. Nagyon elszomorodtam. Felvettük a csomagot és egykedvűen bandukoltam haza. Parafaktor a tetőfokára hágott.

Pénteken délelőtt nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni délelőtt, délután kimentem tapeltetni, bedepózni. Tortúra a csúcson, mit hova pakoljak, mit hagyok otthon, rendben van a bringa stbstb. Végül csak sikerült bepakolni és hazamentem, hogy izgatottan várjam a másnap reggelt. Nem aludtam rosszul, bár volt már jobb is persze. Sótablettát természetesen az utolsó utáni percben sikerült szerezni, de kezdett azért összeállni a kép.

Másnap reggel már 7:30-ra kint volt az egész család, már csak a Nagyszülők hiányoztak. Próbáltam magamra egy kis nyugalmat erőltetni, meg Bogi is próbált tehermentesíteni, hogy ne a gyerekekkel foglalkozzak az utolsó pillanatokban is, kevéssé sikerült. Telt – múlt az idő és végre elérkezett a bemelegítés ideje.

depó_szombat_reggel úszás_előtt

Bementem a vízbe némi szárazföldi bemelegítés után és elkezdtem tempózni. Jééé, megvan a ritmus, ami két napja totálisan elveszettnek tűnt. Élvezem az úszást. Beljebb merészkedtem, tök jó volt. Jobb kedvem kerekedett azonnal. Vártam már a rajt pillanatát: sorban engedték el a pro, majd a korosztályos versenyzőket, vízben akartam már lenni, hogy lássam magam mellett elmenni a jelölő bólyákat. 9:35-kor bekövetkezett, amire 1 kerek évet készültem: eldördült a 30-34 éves korosztály rajtja. Szépen belegyalogoltam a vízbe, kihúzódtam szélre és tempózni kezdtem. Eltelt kb. 6-8 perc és azt vettem észre, hogy élvezem az úszást. Ez az érzés egészen addig meg is volt, amíg a következő kategória versenyzői rám nem úsztak 🙂

Mindenesetre végigértem, egy brutális vádligörccsel zártam az úszást és nagy levegőbecsapással: túléltem, most már olyan nagy baj nem lehet 🙂 futottam a depóba, egy hirtelen ötlettől vezéreltetve kidobtam Apámnak a szemüvegem -még most sem tudom, miért?- depóztam egy nagyon hosszút és már a bringán is voltam.

A bringa út hála Istennek eseménytelenül telt. Leszámítva persze az utolsó kilométereken feltámadt szelet a rakparton, ami nem esett jól. A saját magamnak szabott szintidőn belül tekertem: 3:15 órát terveztem, 3:13 lett. Örültem nagyon. Közben ettem a sótablettát, ittam izotóniás italt és vizet felváltva és ettem. Ez eddig nem ment zökkenőmentesen, tegnap példásan felmondtam a sokat gyakorolt leckét, ez külön öröm volt.

Egy ismételt hosszú depózás után már a futópályán is voltam.

A futás nagyon szépen indult. Talán túl szépen is. 6:10/km körüli tempóban szeltem az aszfaltot, kb. ilyen időt is terveztem. Nem mondanám, hogy túltoltam a dolgot. Frissítőtől frissítőig mentem, éreztem, hogy kevés a kraft, pedig minden evést – ivást betartottam. Aztán a 3. körre elfogytam. Szinte végig gyalogoltam. Kint az egész családom, én meg gyalogolok. Szégyelltem magam kicsit. Előzetesen volt egy elképzelésem az egész napról. Ideges voltam az úszás miatt, amikor az meglett, onnantól úgy voltam vele, hogy bármi áron, de én itt ma Finisher pólót fogok kapni.

Félreértés ne essék, nem a határaim túltolásáról akartam, hogy szóljon az egész verseny, sőt. Élvezni akartam minden percét. Ki akartam adni magamból mindent, de ésszel, szem előtt tartva, hogy ez a jutalomjáték a rengeteg edzés után. De a futópályán volt olyan pont, amikor kezdtem eléhezni. Szerencsére jött egy frissítőpont, magamba toltam mindent, amit kaptam és új erőre kaptam. Az 4. kört szinte végig futottam, az utolsó métereket szárnyalltam, a gyermekeimmel az oldalamon.

Befutáskor Kropkó Péter gratulált elsőként, Beck Móni átadta az érmet, magamhoz öleltem a legfontosabbakat (sajnos a legkisebb és a Feleségem akkor még nem tudott ott lenni velem) és zokogtam. Zokogtam, mert tudtam, hogy nem csak nekem, de nekik főleg milyen lemondásokkal járt az elmúlt egy év. Nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, de amikor a 2,5 éves lefekvéskor könnyes szemmel kérdezi, hogy reggel itthon leszek-e vagy megint edzeni megyek…na, ilyenkor összefacsarodik a szívem…

7:08:11 óra lett az össz idő az órám szerint. Tény, hogy van hova fejlődni. Ez volt az első féltávú triatlon versenyem. Számomra egyetlen kihívás volt tegnap: teljesíteni a távot. Nem volt másodlagos az eredmény persze, de inkább biztonságban szerettem volna végigérni. Kint volt az egész családom, ugyanakkor sokan sajnos már nem láthatták, mire vagyok képes életem leghosszabb sportteljesítményén. Nem véletlen, hogy minden edzés után keresztet vetek és az ég felé tekintek…imádott Keresztanyám, Nagyszüleim és Keresztapám sincsen  már velünk.

Soha nem szoktam promotálni magam, nem tartom fontosnak, aki akar, úgyis megtalálja a blogot. Viszont azt most érdemes elmondani, mert talán az elmúlt 1 évben nem sokszor került terítékre: tényleg csak akarni kell és tenni érte. Nagyjából két – két és fél évvel ezelőtt még bőven 150 kg körül voltam. Eszembe sem nagyon jutott sportolni. Szombaton teljesítettem 50 kg-mal könnyebben egy féltávú IronMan versenyt. Hinni kell, menni, csinálni, akkor is ha nincsen kedvem, akkor is ha fáj. Tényleg annyit tudsz kivenni, amennyit beletettél. Nincsen varázslat, nincsen semmi trükk: csak vasakarat és edzés.

És persze háttér, mert nélkülük nem menne.

Nem szeretnék elmenni amellett, amit tegnap és tulajdonképpen az egész hétvége alatt tapasztaltam, tapasztaltunk. Nagyon profi rendezvény az IM 70.3 Budapest. Mind a körítés, mind a frissítés, mind az önkéntesek, mind a kísérő rendezvények. Nem, nem vagyok reklámember, nem ingyen kaptam ezekért a mondatokért a nevezésemet, nekem is annyiba került, mint bárki másnak. Mégis. A hangulat nagyszerű volt, rengeteg baráttal és sportbaráttal találkoztam, mindenkinek volt egy kedves szava vagy egyáltalán gesztusa. Az önkéntesek szerintem megint emberfeletti munkát végeztek, még az utolsó futókörömön is mosolyogva bíztattak. Szlaukó Robinak üzenem, hogy én vagyok a srác, aki minden körben bíztatta, ha már volt olyan jó fej és Kaposváron ő is megtette ezt nekem, félig ismeretlenül 🙂

Vasárnap délután még a BeFitRun-on is elindultunk, ami nekem nosztalgia volt, meg kiegészítés, a Feleségemnek viszont egy csodás visszatérés a futókörökbe. Welcome back, my Dear! 🙂

Nem akartam itt létrehozni egy galériát, mert nem találtam még elég jó fényképnézegetőt, inkább megosztom a Facebook fotógaléria linkjét itt, úgyis már csak pár like kell a 300 kedvelőhöz a Fut a Szabi profilnál 🙂

Erre a linkre kattintva elérhető a galéria 🙂

Utoljára, de nem utolsó sorban köszönöm Viktornak -aki hétvégén kiérdemelte több napon is a Troll of the day címet-, hogy együtt csináltuk végig az elmúlt egy évet. Vannak még tervek bőven, megyünk tovább az úton. Még az is lehet, hogy Janival kiegészülve? Ki tudja, mit hoz a holnap 🙂

A fotókért köszönet a Sporthírügynökség.hu-nak, Pantocsik Ferinek és Kozma Angélának!

A bringás ruhámat és a szervíz hátteret köszönöm a Kálmán Bringának.

Fűzz hozzá véleményt!

Vélemény, hozzászólás?